Nézzük először a tényeket.
Elfáradtam, ezt írta búcsúlevelében a Budaörsi Latinovits Színház 27 éves színésznője, Koós Boglárka.
Elfáradt.
A budaörsi színház - igen, politika jön, majd lehet sápítozni - az elsősorban a balliberális színházakat képviselő Magyar Színházi Társaság tagja.
Miután több médium (teljesen normális hangnemben) megírta, hogy mi történt, a Magyar Színházi Társaság egyszerre nevetséges és egyszerre gyomorforgató közleményt adott ki. Merthogy szerintük nem kellett volna megírni, hogy mi történt. Ahogy fogalmaztak, "... van olyan helyzet, amikor a nem tájékoztatás erkölcsileg, jogilag, etikailag a helyes út."
Azaz, az a hibás, aki megírja, és nem az, aki egy ilyen tragédiát előidéz. De erről később.
Azért szerencsére elismeréseket is tud osztogatni a színházszövetség. Mivel a hírről először nem számoltak be a baloldali propagandalapok (lévén, a Magyar Színházi Társasághoz tartozó színházban történt a tragédia), ezért ezeket a sunnyogó lapokat (Telex, 444 és a hason szőrűeket) a közlemény megdicséri: "tisztelet a kivételnek, azoknak az újságíróknak és szerkesztőségeknek, akik - az emberi méltóság, a jogszabályok és a sajtóetika figyelembevételével - nem vesznek részt a részletekben vájkáló, szenzációéhes versenyben."
A szemforgató hazugságokat hagyjuk is: a jogszabály szerint jár el minden médium, amely a normalitás és az aggodalom hangján beszámol arról, hogy egy 27 éves, ismert színésznő búcsúlevelet hagy maga után, önmaga ellen fordul, egy kolléganője megtalálja, majd néhány nappal később meghal. Viszont a közismerten etikus és erkölcsös színházi szövetség szerint ilyenkor mindenkinek hallgatnia kell. Lapítani.
A közleményben ugyanakkor - mily csoda - egyetlen szó nincs arról, hogy azonnali vizsgálatot követel a Magyar Színházi Társaság a budaörsi színházban, ahol a színésznő dolgozott, ahol az elmúlt napokban tudomásunk szerint felújító próbákon vett részt. Egyetlen szó nincs a felelősök kereséséről (és persze az őszinte megrendülést is nehéz lenne az ostoba közleményben fellelni).
Aztán Kálomista Gábor, egy másik színház, a Thália igazgatója szerényen arról érdeklődik, hogy Koós Boglárka két, utolsó előadásának rendezője, Alföldi Róbert és a Katona József Színház főleg epizódistájaként ismert, de rendezéssel is próbálkozó Pelsőczy Réka vajon miért nem szólal meg. Mennyire jogos a felvetés!
Csak tippelni lehet, hogy miért hallgatnak.
De legyünk optimisták. Esetleg azért, mert a tavaszi-kora nyári próbafolyamat és a felújító próbák példamutatóan nyugodt, már-már áldottan békés hangulatban teltek, egyszer sem vetkőztek ki magukból (főleg Alföldi nem), nem rikácsoltak elfogadhatatlan stílusban a fiatal színésznővel, még véletlenül sem szálltak rá, nem alázták meg folyamatosan? Reméljük, hogy ezért nem. Evégből a lelkiismeretük is (ami természetesen van nekik) teljesen nyugodt. Máskülönben nyomorult lapításnak tűnne hallgatásuk.
Foglaljuk össze: ezek szerint a tragédiának egyetlen felelőse van: az, aki a tragédia megtörténte után beszámol a tragédiáról.
Teljesen logikus.
Óh, de honnét is ismerős ez a gondolkodás?
Hát persze. Megvan!
(És most megint jöhet a sipákolás. Megint lehet hörögni, hogy micsoda lélektelenség egy ilyen tragédiát politizálásra felhasználni. Pedig nem erről van szó, hanem a jelenségről, ami létezik, és fontos: a szólásszabadság korlátozása.
Pedig nem éppen így, egy tragédia okait megbeszélve lehetne esetleg megelőzni, hogy másokkal is megismétlődjön? Elmondani, hogy a színészek az átlagosnál mennyivel érzékenyebb és kiszolgáltatottabb emberek. És, hogy mekkora kárt tud okozni egy fiatal és érzékeny művésznél például egy rendező, ha esetleg az a módszere, hogy folyamatosan megalázza a színészeit. Vagy akár csak a feléjük mutatott teljes érzéketlenség mit okozhat.
De hát tudja ezt a Magyar Színházi Társaság, és tudják ezt a baloldali újságírók is, akik azonnal bodyshaminget nyávognak, ha egy 65 éves, százhúsz kilóra hízott hollywoodi színészről megmutat egy portál egy képet, hogy mennyire megváltozott. És érdekes módon akkor sem volt etikai elvárás a hallgatás, amikor a Nemzeti Színházban történt baleset után percenként interjút kértek a sérültektől vagy zaklatták a színház többi művészét. Akkor persze lehetett egy véletlen balesetből politikát csinálni, akkor nem hallgattak. Most miért? Amikor a lehető legnagyobb tragédiáról, egy fiatal ember haláláról van szó.)
Na de, jöjjön a politikához kötődő párhuzam.
Miután kiderült, hogy az ellenzék adóemelésre készül, a vezetőjük azokat kezdte fenyegetni, akik minderről beszámolnak. Az ellenzéki vezető perrel próbálja kicirkuszolni a hallgatást, a Magyar Színházi Társaság meg moralizálással. Hogy az igazság ne derüljön ki.
A két világ szereplői - feltehetően - nem is ismerik egymást. Teljesen más világ. Két világ. Sőt, úgy csendben, vélhetően le is nézik egymást. A nagy, magas művészet papjai a vergődő, félművelt "politikust" nézik le, akinek azért persze drukkolnak, sőt, adandó alkalommal nyilván támogatni is fogják, jó hangosan. A politikusszerűség pedig az általa nyilván élhetetlennek tartott "művészeket".
Igen, két, teljesen más világ.
De úgy, nagyon a mélyén, ezek ugyanazok.