Edmund visszataszító, igazi shakespeare-i figura. A Lear király egyik - majdnem azt írtam - hőse. Gloster gróf törvénytelen fia. Egy fattyú. Aki legjobban az idős ember törvényes fiát gyűlöli. Ki mást, persze. Hiszen, még egyszer, egy fattyú. És persze, a szó átvitt értelmében, egy igazi trónbitorló. Olyanra vágyik, amire személyisége, tehetsége, esze, és persze féregjelleme teljesen alkalmatlanná teszi.
Az akar lenni, ami sohasem lesz, mert egy csúszómászó fattyú. Bár borzalmas vérengzést végez maga körül, végül azt kapja, amit megérdemel. Elpusztul. De fogalmazhatunk így is, kevésbé irodalmian, de politikusan és teljesen logikusan: felkenődik a falra.
Igen, sokáig ez volt az első gondolat. Edmund.
De nem. Kiderült, hogy nem. Dehogy Edmund. Dehogy Shakespeare. Dehogy tragédia. Egészen más.
Egy szerencsétlen, kétballábas bohóc. Egy pojácácska, akit szelídebb időkben még a saját ismerősei is kiröhögnek.
Csak az a baj, hogy most az idő nem szelíd. Egy bohóc hatalomra tudott kerülni egy azóta háborús országban, pedig ő aztán egy igazi bohóc. Zenebohóc. Emlékezzünk csak vissza, hogy mily' muzikálisan zongorázgatott a péniszével! Ez igen! Mindenki láthatta a felvételt. És most ezt a bohócot - a magát keménynek, rendkívül férfiasnak mutatni akaró bohócjelmezében - ugrálja körbe a fél világ. Mert a fél világnak ehhez fűződik érdeke. A pénz miatt. A fegyverek miatt. A háború miatt.
És most nálunk is egy szánalmas bohócot próbálnak hatalomra segíteni. Nem fog természetesen sikerülni, de azért ez egy veszélyes helyzet.
Aki ma Ukrajnát támogatja, az a soha véget nem érő háborút támogatja. Aki a soha véget nem érő háborút támogatja, az a soha véget nem érő gazdasági válságot támogatja. Magyarországon az a figura, aki mindezt támogatja, most egy platóról rikácsoló, saját lábában megbotló, zavarosan makogó, nadrágját részegen összecsináló bohóc.
Németországban Steinmeier szövetségi elnök már nyíltan a sorkatonaság bevezetéséről beszél. Ahogy több, európai uniós országban is. És akit besoroznak, azt persze majd használják is. Hol máshol, mint a fronton. Közben elindult az érzékenyítés az erőszak iránt is. Mindenütt. Nálunk is. Igen, lehet mondani, hogy a színpadon kornyikáló, óbégató primitív ember csak a gazdáinak akar megfelelni, na de miért éppen így akar megfelelni? A miniszterelnök kivégzésének gyáva imitációja nem éppen az erőszak legitimálására érzékenyít? Akik pedig védik, nem éppen az erőszakra akarnak felkészíteni? Nem az a cél, hogy egyre elfogadottabb legyen átvitt és konkrét értelemben a háború?
Ez van most, ez készül most.
Ezer és ezer módon kell ennek megteremteni az ellenpontját. Mi megpróbálunk alapvetően egy módot kiválasztani. Elsősorban szembesíteni fogunk: saját kutatásainkat használva, el fogjuk mondani, hogy azok, ott, kik is valójában, milyen pénzből, miért, mire készülnek.
Nem híroldal leszünk tehát. Ettől függetlenül, biztosan nem fogjuk megállni, hogy a bohóc és társai néhány égbekiáltó aljasságára vagy szánalmas szerencsétlenkedésére olykor ne reagáljunk. Vagy akár arra, hogyha a számunkra fontos patrióta értékeket - például kulturális értékeket - ezek, ott, támadni próbálják.
Néha kiröhögni, olykor megvédeni, mindig szembesíteni.
Újabb ellenpontot teremteni.
Ez lesz az Ellenpont.